Az életrajz menüpont Szegő György: Álomtervező Tesz-Vesz albumának (Ráday könyvesház, 2008) tömörített illetve frissített változataFotók: Ilovszky Béla (theater.hu) és Szegő György
10. A Marat és a Bambini zárványa (1981-82)
Peter Weiss (versek: Eörsi István): Marat / Sade, 1981, Kaposvár, D: Szegô György, J: Szakács Györgyi, R: Ács János. A kezdőkép
Nem messze Újvidéktől, de pont 10 évvel előbb, a Belgrádi BITEF Színházi Világfesztiválján, 1982. szeptember 28-29-én előadott Marat halála előadásoknak óriási volt a hatása. Már jó fél éve ment otthon az előadás, a pesti tavaszi vendégjátéknak is kiért a híre Belgrádba. A színház rendszeresen tájolt Varasdra is, volt direkt „regionális” kapcsolat a két színházi kultúra között. A magyar „progresszív értelmiség”, a másként gondolkodó művészet számára az újvidéki Új Symposion fogalom volt. E lap 206. számában Csorba Béla hírt adott már a „kaposvári csodáról”, Marat, a forradalmunkból, mondd mi lett? címen. Előadásunk Jaruzelski-diktatúrát elutasító üzenete Jugoszláviában és itthon is, jóval szélesebben volt értelmezhető. A közönség tudta / megérezte: jelentős élmény vár rá, nem tudom. De kezdésre már állni sem lehetett a belgrádi Atelje 212 színház nézőterén. Szinkrontolmács és írásvetítő híján is értették a finom utalásokat is – a világfesztivál kinevelte már a maga értő közönségét. És magyarok is akadtak. A játék heve, s a hőség miatt a szűnni nem akaró taps idejére már kinyitották a tetőt, kihallott az ováció. Az utcán is szép tömeg gyűlt össze...
A fesztiválokon szokásos, másnap délelőtti kerekasztal-beszélgetésen Jovan Csirilov, a BITEF művészeti igazgatója azt mondta: „Ez az előadás a legújabb magyar kultúrához fűződő tapasztalataink csúcsa. Izgalmas példája annak, hogyan szállhat le a művészet az életbe… A művészet és az élet szállt le a történelembe. Minden színész, minden művész azonosult a színen ezzel a történelemmel. Borzasztó, ha egy népnek ilyen gyötrelmes nehéz história kell egy ilyen előadás megszületéséhez. Mint ahhoz is, ahogyan este mi fogadtuk, nekünk, befogadónak is súlyos történelmi tapasztalatokkal kell rendelkeznünk.” – hogy ez nem üres protokollszöveg volt, hanem megélt, kegyetlen valóság, azt 1990-től azután Jugoszlávia és a benne élő népek sorsa visszaigazolta.
„Valódi, gyönyörű csodának voltunk tanúi. Ez a legjobb, legkomplettebb előadás tartalmi szempontból és a színpadi kidolgozás felől egyaránt a BITEF-en látott előadások közül… A társulat játéka hihetetlen teljesítményt nyújt, táncolnak, énekelnek, parodizálnak, szétrombolják a felépített színpadi illúziót, s mégis katarzist váltanak ki” – mondta D. Szabljakovics kritikus. S. Kapics kritikus szerint: „Ebben az előadásban a színház megszűnik hazugság lenni, átlép minden határt.” Emlékszem, mennyire érzete ezt Ács a főpróbahéten. Már látszott, hogy az előadás általában a forradalmak metszetét adja, a magyar 56-ét is. Ezért kerestük a horizontra fotózandó megfelelő budapesti helyszínt. Előbb egy erdős tájra gondoltam, amelyről csak később derülne ki, hogy a Köztársaság tér parkja. Csináltam próbafotókat, nem volt elég meggyőző.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Álomtervező, 1978. Fészek Körgaléria, kurátor: Molnár Éva. A Téli Palota a Madách téren, kollázs (E kép lett a Marat halála hátterének kiindulópontja)
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Az Álomtervező katalógusában a középső oldalpáron van a „nagy kapus” Madách-tér homlokzat, ide belemontíroztam a szentpétervári Téli Palotát, és a teret uraló forradalmi tankot. Vittem Ácsnak megmutatni, mert olyan hely kellett, ami ezt a párizsi-szentpétervári áthallást behívja, és kapcsolódik a pesti 1956-hoz is. Ácsnál aztán egy pillanat alatt tudtuk, hogy ez a hely a Corvin-köz Üllői úti nagykapuja felé néző panoráma. Annál is inkább, mert Ácsnál, a lakásában épp e házban, szinte a kapu felett álltunk… Jani, azóta gyakran meséli a díszlet „eredetét”, de csak ettől a pillanattól emlékszik a magánmitológiára. Nekem is mítikus kép ez a montázs, hisz az Álomtervek katalógussal kerültem be Kaposvárra.
Már nem is tétováztunk: hívtam Ilovszky Béla színházi fotóst (vele közös kiállításunkat a Bálint Házban 15 évvel később Koltai Robi nyitja majd meg). Béla MTI-s fotós, sikerrel kéredzkedtünk föl a mozi párkányára, körbefotózni a Corvin-köz belső térfalát. Már a kis kollázs is meggyőző volt. A FORTE (még volt) gyártott 1,5 m széles fotóvászon felületeket, erre nagyíttattuk ki az MTI-nél a 24x12 m magas horizontot. Amit az akkor új építésű profi díszletfestő műhelyben retusáltunk. Összeragasztva a képet, már földön fekvő állapotában is látszott, micsoda ereje lesz. Ács megkapta a bekötött horizontot, aminek nagy részét takarták a csak a fináléra leomló fürdőrács-falelemek. Sokallta, ami felül kilátszott. Azt kérte, hogy a horizontpályát leengedve, rogyaszam meg az architektúrát ábrázoló részt, hogy az egész csak az elmegyógyintézet leomló falai után, a végkifejletben felhúzva mutassa majd meg teljesen magát – százszor erősebben, mintha végig láttnánk. Zseniális meglátás / döntés volt.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Corvin köz, fotó Ilovszky Béla 1981
„…Szegő György díszlettervező ötlete nyomán Ilovszky Béla a Corvin tetejéről több sávban körbefényképezte a mozit körbefogó házak karéját, majd az elemeket egyetlen képpé állította össze (…) a panoptikont és a panorámafestészetet, azaz tulajdonképpen a modernitás meghatározó vizuális rendszereit ötvözve. A panoptikon Jeremy Bentham 1791-ben papírra vetett börtönterve (...) A rendszer kulcsa a hatalom tekintete, mely a megfigyelt viszonylatában rögzített, monokulturális, centrálperspektivikus módon szerveződik.” (A Marat haláláról, Schuller Gabriella / Színház 40 különszám)
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
A Polityika kritikusa P. Brook, G. Krämel, D. Esring, O. Krejcsa, R. Giulli és Ljubica Risztics rendezők mellé sorolta Ács Jánost, aki nem csak a színészvezetésben állt topon, de, pl. a díszletszerelés- és tapsrendpróbán is (sok rendező ezeket szükséges rosszként: letudja) a tehetség kegyelmi állapotában „lát”. Az összpróbán, pl.: látva, hogy a fürdőrács barrikáddá emelése, végső összeomlása, a Corvin-köz háttér lerogyasztása milyen elementáris erejű, és milyen letargikus hatású, amint az éneklő forradalmi tömeget a házsor alatt legéppuskázzák (l. Kossuth tér, Salgótarján 1956), pillanat alatt intézkedett: „emeld lassan, 1 méterre a horizontot”. A színpadon csomó eldobált rongy, élettelen test fekszik a hirtelen beállt síri csendben. Nem értettem rögtön, csak amikor láttam: mozdul a hullahegy, a színészek kirohannak a résen. Majd az előadásokon már zúgó taps közepette alóla rohannak ki „taps húzására”. Ragyogó arccal. Ács magyarázta is, a próbán immár nyilvánvalót: „a közönség nem mehet haza lesújtva”.
Ezt írta meg általános értelemben a belgrádi A. Mujcsinovics az „őrültek játéka” feltételességeként: „amit eddig az értelmezők túlhangsúlyoztak – úgy tetszik, Peter Brook is –, és a színházi exhibició lehetőségévé emelték. Ács megérti, hogy az őrület klinikai minőségben való színrevitele gátolja a drámai cselekmény kibontakozását, s a mai nézőben nem tud intellektuális rezonanciát kelteni. A drámának ezt a síkját csak jelzi, amivel a Weiss-dramaturgiát a Marat és Sade közti explozív vitára élesíti.” [ezt a két szerepet a két színész-óriás, Lukáts Andor és Jordán Tamás játszotta]. „Diszkréten aláhúzza a drámai konfliktus további két síkját, Sade és Culmier, a charentoni kórházigazgató, tehát a hatalom és az alkotás közöttit, valamint a Coulmier és védencei közöttit, ami a hatalom és erőszak relációt teremti meg.” – a konszolidációt megtestesítő igazgató (Csernák Árpád) egy toronyban ül.
„Mit tudunk elmondani erről... a vizuális kultúa elméleti keretében? Elsőként azt, hogy a panoptikont és a panorámaképet, azaz, tk. a modernitás meghatározó vizuális rendszereit ötvözi. A panoptikon Jeremy Bentham 1791-es börtönterve: a centrális alaprajzú területközepén álló őrtoronyban a hatalom képviselője a fogvatartottak számára láthatatlanul figyeli az elítélteket, akik megfigyeltségük tudatában léteznek. A rendszer kulcsa a hatalom tekintete.... E hegemón látvány látvány-rezsim tudattalanja, vakfoltja a flaneur alakjában és a panoráma festészetben lokalizálható” – írja ma Schuller Gabriella a jubileumi „Színház 40”-ben a Marat látványáról. És felidézi az akkor láthatatlan Kaposvárról jelentők III/III-as tmb aktáit. Igen, mi is intézetiek voltunk.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Peter Weiss (versek: Eörsi István): Marat / Sade, 1981, Kaposvár, D: Szegô György, J: Szakács Györgyi, R: Ács János
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
A belgrádi Polityikában B. Milosevics írta a látvánszínházról A forradalom, mint játék címmel: „Ács sikerrel óvja meg előadását a nehézségektől, melyeket a főopponensek száraz vitája mindenképp előhívott volna, s a stilizált tömegjeleneteket a háttérből sikerrel emelte az előadás lényegi témájává.” A tömeg rácsból barikádot építő figurái valóban megannyi főszereplő. Kiket is ábrázoltak? „Forma és jelentés szempontjából, a közösség – tehát az elmebetegek, az elátkozottak – ágenseire épül fel az alapkoncepció. Míg Marat és Sade utópiák végőrei, addig a charentoni esztelenek a fennálló világ tökéletességének utolsó megkérdőjelezői.” (S. Jovanov). Akiket „a napóleoni [kádári] restauráció az alkalmatlanok karanténjának” nevez a Dnevnik kritikusa s hozzáteszi, Szakács Györgyi-féle „jelmezeik napjaink átlagöltözetéhez hasonlítanak”, akiknek el kell viselniük, meg kellene hallaniuk a Fogházigazgató rezsimhű beszédeinek – a mi válságos időszakunkra jellemző rezignált aromáit.” Egy-egy figurával, kulcsjelenettel máig álmodom. Pl. a kísértetszerűen lebegő Kari Györgyivel, a katona-köpenyét extázisban letépő Hugyadkürti Györggyel, kinek a brutális „vízkúra” [kortárs élményünk] alatt imaként felhangzó monológja alatt rendre elállt a nézők lélegzete.
A képek mellett a szövegek is kortárs a karaktere. Ez Eörsi István költői tehetségének, színpadi érzékenységének köszönhető. Ezt a fesztivál nemzetközi közönsége talán csak metanyelven érti, de a honi néző hamar együtt is énekli a dalokat. Azért is, mert Hevesi András sikerrel hangszereli át a Brecht-i songot a musical nyelvére. Ács ezt a participációt a süketnémák (és közvetve, a fogyatékosok) jelelését idéző beszélő-koreográfiával még tovább fokozza. A Vecsernyi Novosztyi kritikusa Jajszó c. írásában mindezt a szinkronizált hatást magas színpadi szervezettségként dicséri: „A zene hol ironikus kommentár, hol elégikus beszentelés. A fürdő deszkái börtönráccsá emelkednek, hogy aztán a forradalom barikádjain szónoki emelvénnyé legyenek. Az elviselhetetlen viszketés ellen Marat, vízzel védekezik, de a víz, amely a testekre zúdul mindenhonnan, padlásról, vödörből, az őr slagjából, gyógyír és fenyítés is, megtisztulás-szimbólum és tortúrák metaforája.” A Borba-kommentár az előadás drámai ívelését emeli ki: „Studiózus ritmikai emelkedés a kezdeti csöndtől és ernyedtségtől a darab végi erőteljes lábdobogásig, és dacos kórusig: teátrálisan jól szervezett, energikusan kifejezett közös cselekvés eredménye. A tehetetlenség tragikusan izgalmas görcsével a végén” – ez utóbbin az addig intellektuális, passzív Kikiáltó Máté Gábor elfúló sírását érti a kritikus. A dinamizmus motorja pedig a Négy Énekes: Csákányi Eszter, Gőz István, Gyuricza István és Básti Juli. Utóbbi – Tóth Nórával váltva – épp Dóri lányunkat váró Czakó Klára helyett ugrik be. (Első lányom, Dóri öt hét múlva 1982. 11. 11.-én egészségesen meg is született. Aznap halt meg Brezsnyev. Új, szebb világ ígérkezett.)
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Peter Weiss (versek: Eörsi István): Marat / Sade, 1981, Kaposvár, D: Szegô György, J: Szakács Györgyi, R: Ács János
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
A „tömeg” lankadatlan erejét csak a főszereplők megkomponált ritmusú csúcsjelenetei törték meg. Az én emlékeimben is sok totálkép elé nyomul a Corday Saroltát elemi erővel játszó Pogány Judit és Sade-Jordán kádra boruló vizeslepedős korbács-jelenete, miközben a bádogkelléket Marat-Lukács tartja alulról. És Sade ezüstláncának villanása: az ékszerrel Jordán a rab (filozófus) önkielégítését emelte el.
Minden díszletelem, kellék funkciót kapott, tökéletes együttes volt funkció és kép. A nemrég elhunyt Lucien Hervé, amikor kérdezték, mitől jó egy építészeti fotó, azt válaszolta: „nincs benne egyetlen felesleges képrészlet sem”. A Marat halála előadás ilyen élőkép volt. Nem volt egyetlen felesleges díszleteleme, fölös tárgya sem. Nem, mert jól kiszámoltuk, mire lesz szükség, hanem mert: amit elkészíttettünk, azt rendező és színészei erős invencióval vonták be játékukba. Hozzá, ami meg a próbákon vált szükségessé, azt – Kaposvár sajátosságaként – soron kívül legyártották. Volt menet közben mégis egy kisebb konfliktusom.
A párhuzamosan készülő Bambini di Praga miatt Győrből ide-oda szaladgálva: Pányoki László rendező-asszisztens fontoskodó eréllyel belém kötött. Miközben nyilvánvaló volt, a látvány dolga, a szcenikusoknak és tárvezetőknek is hála, jól haladt. Pányokit talán Ács mellőzte, nem tudom. Hiszen volt érdemi asszisztense, Vörös Robi. És hozzá a háttérből figyelő Wermer András is ott volt gyakran. (véletlenül éppen ő lesz 15 év múlva, egy másik nagy feladatom, az Álmok álmodói kiállítás megbízója). A Lacihoz (s talán a sajátomhoz) hasonló alkatú figurákkal mindig nehezen jöttem ki: Lacit benyomtam a zsöllyébe, és erős szavakkal kizártam további ilyen fellépéseit. Nem is fordult elő többször. Nehéz hitelesen tolmácsolni a rendezőt az asszisztens hálátlan posztjáról… És hát a tervező is esendő ember – bánom már, azóta is baráti a kapcsolatunk.
Fél év múlva tehát a Marat halála kiutazhatott Belgrádba és a BITEF mind a három fődíját elnyerte. A közönség- és a rendezés díját solóban, a fődíjat megosztva a japán (Sankai Juku) és a keletnémet (Deutsches Theater, Büchner: Danton halála) előadásával. „A színházi avantgárd keletre költözik” – írta a Danas c. hetilap összefoglalója – kissé elfeledve Kantor és Grotowski kortárs, vagy Mejerhold és a Moszkvai Zsidó Színház néhai szovjet klasszikus avantgárdjairól. Hiszen akkorra már úgy illett tudni: az avantgárd „nyugati”. Végel László, a jeles vajdasági író helyzetéből adódó érzékenységgel írta a Magyar Szó / Kilátójába a Négy elégia című, a kelet-európai színház mélyebb okait, sebeit kutató írásában: „A Marat / Sade a forradalom extatikus siratóéneke (…) roppant, kiszámíthatatlan energiák, plebejusi indulatok működnek, melyek indítékukat keresik a forradalmi praxisban, vízióban, ezek drámai sorsmenetében … az emberek nem azért viszonyulnak oly szenvedélyesen a forradalomhoz, mert az a sorsuk, de az sírjuk, és megváltásuk is.” A kerekasztalnál így tömörít: „... az erőszakról szóló drámai elbeszélés, az igazgató és Sade lappangó vitája, mely a szabadság kérdését veti fel. És ez végül az előadás kereteiből való kitörés szándékát ellentmondással jeleníti meg: ez a művészetfelfogás, a művészet sorsának megfogalmazása.” Ehhez – a lapszemle-készítő Radics Viktória szerint is – Szakács Györgyi jelmezei és a díszlet is csak hozzájárultak „az explozív polémikus színpadi energia megfogalmazásához.” Nem is olyan kevés... Kaptunk is a terveinket bemutató, következő Novi Sad-i Szcenográfiai Triennálén egy kollektív ezüstérmet a magyar anyagért. Ott. Itthon egy akkor „fontos kritikus” (Mihályi Gábor) mindezt kontrázva kielemezte: miért is rossz a Marat halála látványterve.
Gerold László (ő is határon túli, az egykorú manipulált honi sajtójától független író), elemzi a bukaresti: Mester és Margarita (C. Buzoianu), a bochumi: Mephisto (A. Mnouchkine-H. Heyme), az American Repertory: Lulu, a prágai Divadlo na Zabradli: Hamlet (E. Schorm), a római: Heliogabalus (M. Perlini), a kelet-berlini: Deutsches Theater Danton halála (A. Lang) előadásait is. Jóval hűvösebb hangú a kritikus méltatása. Fellépett még egy-egy tokiói, mosztári, kijevi, helsinki társulat is, akiket Gerold nem is említett.
Most olvasom, ugyancsak a jubileumi „Színház 40”-ben, hogy a díj későbbi átvétele kapcsán milyen gondot okozott eldönteni a kultúrpolitikának, kimehet-e valaki kaposvári átvenni a plecsniket. Hogy mennyire nem örültek ott fenn a sikernek... Aztán a Babarczy irodájában mintha egyszer láttam volna a polcon. De lehet, hogy csak álmodtam. Vagy csak terveztem álmodni?
(a fenti egykori jugoszláviai kritikák idézetei: Radics Viktória „sajtófigyelőbe írt” fordításai).
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Két évtized, három füzet, 1981-1996. A Fényes Adolf teremben rendezett kaposvári látványtervek katalógusa (Donáth Péterrel, É. Kis Piroskával, Kur.: Jerger K.), az Újvidéki Triennálé programfüzete, az Elisabeth műsorfüzete.
A Fényes Adolf teremben rendezett kaposvári látványtervek katalógusa címlapján a 82-es Belgrádi BITEF összes fődíját elnyert, 10 éven át műsoron maradt, Európát bejárt Marat / Sade előadás barrikádjelenetének képével. A másik a Novi Sad-i Szcenográfiai Triennále katalógusa, ahol Szakács Györgyivel Ezüst díjat nyertűnk, többek közt a Marat-val. Végül 15 évre rá, a 96-os Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott Elisabeth, műsorfüzete. Ez az előadás is vagy 16 éve műsoron van. Szikorával szólva: már egy új, „Másvilágban”.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Gerold László a Marat / Sade lelkes méltatása után így összegezte a fesztiválsikert: „Ács János kaposvári rendezése és a társulat teljesítménye a XVI. BITEF legemlékezetesebb színházi élménye volt, ahogy a kritika – helyenként fanyalgó értetlenkedés ellenére is – egyöntetűen volt kénytelen megállapítani.” (Gerold L., in Híd / Kritikai szemle. Újvidék, 48./1328-35. o.) Az ország mégse tudott örülni a nagy sikernek, nem is hagyták, hogy tudjon róla. A szakma meg az alkotó szabadság diadalünnepe helyett belerondított saját fészkébe. Itthon egyre dermesztőbb közeg vett körül. Naivan, önvizsgálatot tartva próbáltam belátni, hátha tényleg valamit nem jól csinálok. Nem fogtam fel, hogy a lázadó / újító teljesítményét nem munkája, hanem helyzete szerint méltányolják / negligálják.
A felvillantott felszabadult belgrádi-újvidéki kritikában megjelenő fordulat – hozzánk képest akkor Jugoszlávia nyitott ország volt – lassan a magyar ítészeket is arra ösztönözte, kíséreljék meg saját olvasatukat az írott sajtóban is érvényesíteni. Akkor rémálmomban se gondoltam, hogy egy ilyen világsiker hazai fogadtatása mennyire manipulált. Ma a töredékes híradások alapján – pl. Gervai András vagy Szőnyei Tamás írásai – sejthető, milyen volt a III/III. Főcsoportfőnökség, ún. belső reakció, az ideológiai fellazítás elhárításával foglalkozó ténykedése. Az intenzitás ereje és a büntetések láttán, elszorul a torkom. Ezért nem is idéztem az egykorú magyar sajtó se fanyalgó, se pozitív visszhangját. Nem hiteles. Sokszor tapasztaltam, hogy a szakma, a tán irígy kollégák azt a figyelmet is sokallták, amit kaptunk. És ezt majd sokan leverik, amikor lehet, és akin tehetik. Közeleg is ez az alkalom a sikert követő 83-84-es évadban. Mi a siker? Hasznosságtudat?. Nem pénzben kifejezhető díja is van. Csak azt majd „ők” szabják ki, sunyi módon, a háttérben.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Hrabal: Bambini di Praga,1981, az új építésű Győri Kisfaludy Színház „szocialista szerzőt” mutat be. D: Rajk László-Pauer Gyula-Erdély Miklós-Bachman Gábor-Harasztÿ István (alsó kép)-Nagy Bálint-Szegő Gy., J: El Kazovszki, R: Szikora János (a képek forrása Szikora "Másvilág" kiállításkatalógusa, Dorottya Galéria, 1989). 1981-ben a rendezőt kirugták, több tervezőt részleges szilenciummal (a fővárosi színházi munkáik letiltásával) büntettek. Esetemben az Építészeti Tendenciákat, az Építészeti ösztöntesztet – Méreivel tetézve, és főként a Marat / Sade elsöprő sikerét súlyosbító körülményként értékelte a „kultúrpolitika”.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
A külföldön hamarosan elismert Kaposvár látványtervezőjeként, budapesti botrány-kiállítóként, avantgárd „jó cserkészeként”, még 1981 végén a Marat-val egyidőben meghívott a nemrég épült győri Kisfaludy Színház. Hetedmagammal, Hrabal: Bambini di Praga szívfájdító humorú regénye színpadi adaptációjához tervezőként (díszlet: Rajk László-Pauer Gyula-Erdély Miklós-Bachman Gábor-Harasztÿ István-Szegő György, jelmez: El Kazovszkij, szcenika: Nagy Bálint. Rendező: Szikora János). A háború óta új színház nem épült. Csak bontottak. Előtte ilyen nagy látványszínházat itthon nem csináltak. Ekkora színpada honi teátrumnak azóta sincs. Bejátszani, beépíteni ezt máig próbatétel – később lesz módom sokszor ott megpróbálni. Nekünk együtt, már sikerült. Kicsivel előbb Bódy Gábor rendezett itt egy legendás, de „bukásra ítélt” Hamlet előadást, Bachman Gábor műanyag habból agyterep-Helsingőrt tervezett a hatalmas forgóra. Cserhalmi György játszotta a dán királyfit. A zsarnokölő Hamletnek erős politikai olvasata volt akkor. Kádárék nem szerették a művet, különösen nem, benne az egérfogó darabot. Anélkül meg nincs Hamlet. Rossznyelvek szerint a titkos szolgák gyújtották fel a győri Hamlet előadás díszletét. Eloltották, de száraz tény: majdnem leégett az új színházépület.
Ebben a vidám hangulatban Szikora kérte fel addigi tervezőjét, Rajk Lászlót a Bambinire. És Szikora látványban gondolkodó rendező. Ráadásul, „szocialista darab színpadraállításáként”, a minisztérium is pénzzel támogatta, amit a tűzesettől utólag nem lehet teljesen elvonatkoztatni. Ott fenn nem olyan hülyék. Tán mások helyett kompenzáltak. Rajk erre összehívta progresszív művészbarátait, hogy a Hrabal-mű szellemének igen megfelelő „vasúti díszlethez” (egy forgó-korongos rendező pályaudvar) egy-egy képet saját csille-kocsikra téve, más-más tervező találjon ki. A roppant masinéria keretei között fergeteges paródia kerekedett, kísérleti vegyi gépekkel, pszeudo-töltésen bukdácsoló, élő-odaszaró lóval stb. Én egy farce, cirkuszi poént hoztam: „zöld házikóban”, annak csak egy összeomlása után papírajtón átszakadó, WC-én trónoló figura maradt állva. A WC-s ember figuráját magára is vette a hatalom. Maga az előadás megsemmisítő humorral hozta az őrült gépezet – ha akarom, a szocializmus – önfelszámoló, mániákus működését. Ezt a lehetséges olvasatot átérezve lett, aki feljelentse a produkciót. Kevés előadás futhatott le, betiltották. De ezzel nincs vége.
A kultúra illetékes elvtársai (felső vezetői) példát is statuáltak: rendezőnket kirúgták, a tervezőket a kultúrpolitika két évvel az 1984-es, „Nagy Testvér” éve előtt, kollektív büntetéssel sújtotta. Nálam ráadásul súlyosbító körülmény volt, hogy az egy héttel később bemutatott – hamar legendává lett – kaposvári Marat halálát is én terveztem, s még hozzá volt az Építészeti Tendenciák, az Építészeti ösztönteszt… és még egy sárgalapos Álom tervek című kiállításom. A cenzúra – újabb egy héttel a lengyel szükségállapot (1981. december 13.) előtt – még nagylelkű volt (premier: 1981. december 8.). Miután az előadás „spontán módon” a história fintora általi „spét” időzítése a cenzúrát kijátszotta, a gyújtó hatású mű a reformkor színházát idéző sikert aratott. Betiltani az akkori „éles külpolitikai helyzetben” ezt már nem merték, pláne, miután a Belgrádi Világszínházi Fesztivál, a BITEF ’82 összes fődíját is elnyerte… A lengyel szükségállapot bevezetése után az előbb ártalmatlannak ítélt előadás értő olvasatával a közönség még tíz évig műsoron tartotta. Miközben én, a többi Bambini-tervezővel együtt alattomos büntetést kaptam: ún. „részleges szilencium” nevűt, csendben, hogy sokáig nem is tudtunk róla. A lassú szivárogtatás cinikus célja a másként gondolkodók megfélemlítése: sírig tartsd a pofád, „szilencium!”… Újra átéltem a katonaság örök „szívás” légkörét, azt amit Ottlik zseniálisan megírt.
Általános fenyegetés eszközei lettünk. Közben rendezőnket egy évre rá a Vígszínház főrendezőjévé nevezték ki. Nem is értettem: mi akkor az üzenet? Ma már tudom. Hasonlót 50 évvel előbb, 1933-ban a nácik vezettek be. Göring parafrázisával így mondanám: „hogy ki a sikeres, azt mi mondjuk meg”. Másként fogalmazva: „Divide et impera!” Öt, tán hét éve „emelkedő ívű” színházi tervezői pályám 1983-ban hirtelen derékba tört. 1984-re ott álltam, mint Franz Kafka félig ember, félig bogárrá átváltozott hőse. Mi van? A választ csak késve, Pályi András baráti színikritikustól hallottam: az előző évi kritikus-raporton hirdették ki. Az ítélet a vendégtervezésekből a munkaerőmet, a szak- és napisajtós színi recenziókból a nevemet is kizárta. A kollektív büntetést az ugyancsak nem éppen szabad színikritikusok „évi rendes eligazításán”, zárt körben hirdették ki – erről minket, elítélteket, „elfelejtettek” értesíteni.
Csend. Csak annyit észleltem, hogy egyre fagyosabb körülöttem a levegő. A Vígszínház akkori kinevezett, talán megbízott vezetője, legendás rendező-személyiség, Horvai István egy már futó vígszínházi munkám (Kiss Irén: Csontváry, r.: Valló Péter, főszereplők: Szakácsi Sándor, Kútvölgyi Erzsébet) színpadi próbájáról hívatott a Víg patinás igazgatói irodájába. Jártam itt hét éve, akkor Várkonyi Zoltán nem vett fel szcenikusnak. Szorongó érzés fog el arrafelé ma is: az igen szimpatikus Horvai halkított hangon – poloskát sejtő paranoid gesztusa a kor sajátja, jelentése: „a Nagy Testvér figyel” – jelezte, letagadja, amit most mondani fog: telefonáltak a pártközpontból, hogy én nem tervezhetek náluk díszletet. Több információra pláne nincs felhatalmazva. Slusz-pász, kibukdácsoltam megint a Vígből. Azóta se hívtak. Nem kellene, hogy tehetségemet(?) túlbecsülve futó kárpótlásként itt dolgozzak, de talán egy jeles napon lehetett volna rebegni a Vígszínház agg szelleme nevében egy párdont. Bocs’ mi nem tehettünk mást, parancsra tettük... A mai társulat egy része épp akkortájt született. Gondolom, ha elmesélném nekik, azt se tudnák, miről beszélek. És egyáltalán, ki a f..sz az az Alíz?
A lengyelekkel, a „kvázi lenngyel” kaposváriakkal (a Marat forradalmáraival), a győri Bambini-s csapattal, s köztük az eltiltott tervezőkkel is szimpatizáló Pályi azt is mondta, nem erről az egy vígszínházi munkámról lehet szó: „részleges” azt jelenti, munkahelyemen, Kaposváron, esetleg más vidéki helyen még dolgozhatok – de benne a fenyegetés is: lehet, hogy majd ott se. (Rendészeti gyakorlat volt a fővárosból való kitiltás, a kitelepítés nem osztályra, de személyre szabott változata. Ennek újszerű módja lehetett a fővárosi szakmai kitiltás. Ügyes, mondta erre elismeréssel egy régi viccben a kárvallott). Ez a szűkítés évi 3-5 hónapnyi elfoglaltságot, így jó félévnyi szellemi üresjáratot jelentett. Akkorra a kislányunk egyéves. Mamájával, színésznő társammal, Czakó Klárával egy lakótelepi színészlakásban élünk. Hogyan fogom itt lekötni magam elfoglaltság nélkül, hogyan élünk meg vendégtervezések nélkül? Mihez kezdek magammal? Nem rég e korszak jeles képzőművésze, Maurer Dóra a „Szűkített életmű” címet adt tárlatának. Ügyes összefoglaló cím. Becsülöm az ötletét. Az ominózus vígszínházi ősbemutató már baljós jellel indult. Gerlóczyhoz, a nagy Csontváry-gyüjtőhöz kellett időre felérnem Kaposvárról, a rendezővel és az írónővel közös képnézésre. A céltól 150 m-re, a rakpartról sárgában felhajtva picit meglökött a 2-es villamos. Rémes találkozás volt, de végül is szerencsés. Még az autó is túlélte, csepegett az eső, így nem tapadt az út. Még e télen Gerle Jánossal, Győrből Kaposvárra hajtva, a csonttá fagyott igali lejtőn dugóhúzóban elrepültünk. Hajunk szála se görbült, annyira jeges volt az árokpart, siklottunk a kocsi oldalán. Babarczy látta, nincs baj, nevetett: „a kocsi azért van, hogy összetörjük”. Most is igaza volt. Mint mindig. Jánossal máig megünnepeljük december 18-i (új) születésnapunkat. (János 2012 december 4-én meghalt, az ünnepség két hét múlva elmaradt.) Sok-sok utazás következett, csakis vidéki munkák, fel-le, fel-le. És ennek megfelelően a szűkített életmű is, de ezt akkor nem tudtam felfogni, nem írtam épp tesz-vesz albumot. Az elvtársaknak, ha lenne emberi arcuk, s fülük erre, mondhatnám: sem ezek előtt, sem utána nem volt balesetem. De e gikszerek nem is a drillből direkt jöttek. Kinek a kontójára írjam? Csak a sajátoméra. „Ők” csak csavarok a gépezetben. Sokat gondolok azóta Horvaira, kicsit együttérzek vele – ismert szindróma. Hogy a stáb nem állt ki mellettem? Félre is vezethették őket.
Úgy döntöttünk, hogy Klári és Dóri lányom csak azért is felköltöznek Pestre, de a lakást Kaposváron se adjuk fel. Ingázó család lettünk. A sok autózás mellé, lázadó dacból (is) kétévnyi, szociografikus tapasztalatokban (is) bővelkedő magántaxizást vállaltam: „majd én megmutatom, hogy mint felelős családapa, két kézzel is megkeresem a betevőt”. Apám egyik, akkor már Amerikába vándorolt jóbarátja taxisofőr volt. „Szürke” volt a beceneve, mint a néhai taxivállalatnak. Talán ezért, talán nem, de nem kritizálta ezt a munkát. Annak idején a színházi tevékenykedést választó döntésemet kevéssé értékelte. Általában adtam a véleményére. Klári később kapott szerepeket az Irodalmi Színpadon (ma Radnóti), de keveset játszott, így varrni is kezdett. Anyám segítségével Bécsben vettünk egy komoly varrógépet. A ma világhírű filmes barát, Forgács Péter felesége adott neki munkát. Még lányom születése előtt elcseréltük a saját tervezésű-építésű balatoni présház-nyaralót egy lakásra. Máig fáj, de a szőlő és Kaposvár együtt sok volt. Apám 75 felé már egyre kevésbé borászkodott, ő átment az új lakásba, mi meg maradtunk a Vas utcában. A valaha innét kirostált Klárinak „csúnya” Főiskola fölé, a mini szoba-hallba. Ebben a házban élt két néném, sokat segítettek.
Akkor még csak pár éve volt lehetséges az úrvezetői engedélyt „személyszállító kisiparosként” is használni. A várost, utcán kóborló 10 éves srácként már úgy ismertem, akár a tenyerem. PÁV2 nevű pálya-alkalmassági vizsgát kellett tegyek. Egy kolléganő húga tette elém a Szondi-tesztet. Szép, dupla szinkronicitás: a kaposvári szál és a sorselemző Szondi. A saját sors fordulóján. Ifjú apaként bizakodtam. Szükségünk volt erre a színházi fizetéshez képest jó – a borravalóval: szép – keresetre. Akkorra sok volt már a fóka, taxaméteres idők járták, nem olyan „bombaüzlet” ez. De érdekes: az utasok java akkor száll taxiba, ha bajban van: feszültségét oldandó, beszélni kezd. Meséikből sok akkor jellegzetes, általános társadalmi gondra, emberi sorsra kaptam rálátást. Úgy gondoltam, megírok a „interjúkból” egy kötetnyit. Nem szociográfiának, tán a Szondi-faktorok 6x8, a zodiákus szimbólumok 12, a tarot 21 tételének rendjébe szedve – ez már részletkérdés. Lassan kiderült, hogy csupán néhány esendő sors-alapesetet, pár sémát variál az élet. Borges tétele látszott igazolódni: „tán az emberiség története csupán egyetlen metafora.” Írói lelkesedésem fogyott. Éjjel fáradtan hazaérve kellett lejegyezni, miket meséltek aznap. Míg friss. Néhányan tanácsolták, vegyem magnóra a beszélégetéseket. Ezt ajánlja 20 év múlva majd fiatal ügyvédnőm is, amikor munkaügyi keresetemben az alperes hazudós intézményvezetőjével folytatott egyezkedést szó szerint a t. Bíróság elé szeretné tárni. Egyik esetben sem tartom elfogadhatónak a rejtett – a másik számára kiszolgáltatottsággal járó – technikát. Mindkétszer inkább pályát változtatok… A kárhozattól megmentik lelkemet a kihívások.
Beugrik azért pár – ki tudja, miért – emlékezetes taxis-szöveg. Például egy erősen ittas „belügyes” utas így dicsekedett fogyasztása volumenével: „azért bírom jól, mert a piához soha nem iszom szénsavas italt. Ha ezt tenném, úgy működnék, mint a szódásüveg, amiben folyamatosan kering a szénsav. Az keverné gyomromban a hatóanyagot, s így új meg új alkoholmolekulák – érintkezve a belső burkolatokkal – lépnének a vérembe, és bizony, akkor berúgnék…”. Egy másik, kevésbé intelligens úr két hölggyel szállt be az Oktogon sarkán. Ki volt ragasztva a műszerfalamra: „Köszönöm, hogy nem gyújtott rá”. 20 m után, a tér északnyugati szervizútján fordulok Budának, utasom leállítja a kocsit, kiparancsolja nőit és kiabál: „ő ilyen szofisztikált pszichológussal nem utazik”. Nem tudom, a körszakállamra, vagy a „köszönöm” formulára célzott.
Közben Freud, Ferenczi, Jung és a már svájci Szondi kötetei röhögve feszengtek a polcaimon. Egy szintén svájci építész utas porcelánhamisító-kézifestő barátnőit hozta Herendre jutalomútra. Frey Krisztián, az emigráns festő ekkor Svájcban volt taxisofőr. Nekünk találták volna ki e munka klímáját? Mazochistaként látom így? Vagy inkább keménnyé tett?
Volt néhány éjszakai színházi utasom is: Margittai, Csomós, Benedek, Hegedűs D. jutnak most eszembe. Zavarukban, tán tapintatból, vagy sem, de nem ismertek rám. Nem is vagyok egy „arc”, a fémkeretes szemüvegemmel. Igaz pár év múlva – már egy másik színházi család friss tagjaként – unokasógornőm és férje „őszintén meglepve” nyugtázták, „Jé, Te voltál a Marat stb. tervezője?”. Ők a Nemzeti Színház művészeként – szemlátomást, és rátartian az igazi, a „másik világban” – tudatosan nem vettek tudomást a kaposváriak akkor egyre inkább „bezzeg” színházi munkásságáról. A kritika addigra lassan, de egyre határozottabban odafigyelt az egyre „merészebb” rendszerváltó sajtóban. Fájt ez a budapesti színháziak jelentős részének. Ezért, vagy se: G. Anna és férje, Dönci, sem akkor sem utólag se pótolták információ-hiányukat. Akkor sem, amikor „innét”, a túlról valaki épp rokonukká lett. „Kaposvár” dunsztosüvegében tartanak, mint fura alakot. És sokan mások, Pesten, hasonlóképp. Nekem, „messziről jött” túlérzékeny Mizantróp-kollégának meg ez fájt egy picit. Bizarr volt az is, amikor az Üllői úton – ferihegyi fuvarban – nevetve átkiabált egy minket előző kaposvári kollégám, a Bezerédi Zoli. Kedvesen csinálta.
Amilyen nebábcsvirág voltam: durva viccnek éltem meg. Pedig Bezerédi az épp lefutott moszkvai – szintúgy fantasztikus – vendégjátékon vodkás szobatársamként is beleláthatott a „letiltás” lelki nyomorúságába. Apropó „előzés”, akkor már egy végzett Babarczy-osztályból Kaposvárra szerződött fiatal csapat lett a színész első vonal. Tehetségesek voltak, s helyt is álltak rendesen. Zoli is – többek között a Marat halálában. A moszkvai előadás utáni, a Művész Szövetség klubjában tartott délelőtti beszélgetésen Belgrádi vagy Nancy elemzéseinél is felkészültebb, még őszintébb, a magyar, a lengyel, a csehszlovák aktuális belpolitikát mélyen értő színházi referenseket hallhattunk. Egyszerre halálkomoly, vicces és felemelő: a klub nagytekintélyű (politikai) vezetője, fehér bohócként – óvódásként kezelve, gügyögve – szólította beszámolóra, játszva szeppent csapata imponáló tudású lektorait.
Közben Spiró télikabátját ellopták, -25 Cº volt. A kommunizmus építésének szent ügye kabátlopásba keveredett… Miért komor emlék ez? Több oka is van: ugyanakkor az elit Hotel Rosszija lakóiként november 7.-e előestéjén kisétálva láttuk, hogy Csernyenko KGB-s kommandósai a Vörös tér másnapi rákészülésként plombálják a csatornafedlapokat (a Nyomorultak rendőr-trükkje valahogy passzol a keleti blokk színházelemző referenseinek szabadszájúságához). S szomorú, hogy mindezt politikai büntetésemből lett taxis emlékeim apropóján, tehetséges kollégám „előzéséről” jut eszembe. De nem érdemes meghatódni, elég, ha nekem szomorú.
A másik emlék, még inkább tragikus valóság. Halott is van benne. A Ljubimov féle Hamlet óta vágytam a Taganka színházátnak előadását in situ is látni. Többen is mentünk, már új házukban játszottak: „nálunk a művészet mindenek felett támogatott”. Kedvesen, de csak állóhelyekkel fogadtak. Teli volt a hely minden este. A Csendesek a hajnalok, másnap a Mester és Margarita ment. Mindkettő elemi erejű, a másodikban frenetikusra sikerült a nagy ingaórás látvány is. Utána kábán, de a csontig ható éjszakai hidegben, épp az elől futva nyomulnánk le a Taganka téri metróba. Első este csődület állított meg: egy megfagyni készülő ember fekve agonizált a lejárónál. Másnap este is ott feküdt, de már nem élt. Közönyösen mentek el mellette. Sem élve, sem holtában nem volt, aki gondoskodna róla: „nekünk a legfontosabb: az ember” – hangzott a másik szép jelszó. 1984-et írunk. Itthon felkavartan meséltem ezt (is) Apámnak, s kommentáltam: nincs a szovjetnek, öt éve se már. Azt válaszolta: „hülye vagy, fiam”.
Volt egy másik, jellegzetesen ellentmondó, felemelő-nyomasztó élményem is akkor Moszkvában. Az alternatív művészettörténész, Körner Éva ajánlására fogadott Ilja Kabakov, a világhírű másképp gondolkodó „szockult” képzőművész. Közel dolgozott a Bulgakov által megénekelt Patrarsije Prudi (itt történt a Mester és Margarita villamosbalesete) minket vendégül látó színházához. Telefonáltam, mondja: „Jó, hát jöjjek”. Fiatalember várt a kapuban, hátsó lépcsőkön, tűzszakasz-határokon, vas padlás kapukon vezetett el egy bérház hatalmas üres fedélszékébe. Az „öreg” (50 körül jár) várt a „műtermében”. Egy-két kopott bútor, óriási vászonképek. Romantikus hely. Felvonulásokról ismert propaganda transzparensek – rafinált, kegyetlenül rideg – másai. Kivinni nem is lehet innen őket, kicsi az ajtó. Nincs is hova (ma igen sokat érnek). Lapozhatom kis képregényeit, pl. egy megszemélyesített alma megható történetét (működik itt egy üldözött civil mozgalom Jabloko néven, erről is szól a mű – már rosszul beszéltem a 10 évig tanult nyelvet). Ilja aztán emigrációba kényszerült, és találkoztunk a Velencei Biennálén, vagy Bécsben, a 90 körül, a MAK életmű-kiállítása vernisszázsán. Kérdésemre akkor így felelt: „Hát hogy lennék? Milyen lehet egy Berlinben élő, amerikai állampolgár, orosz zsidó művésznek – bárhol?” Tudom, hogy ekkor fogant meg az 1997-ben majd a budapesti Zsidó Múzeumban Thury Leventével és Turán Róberttel együtt megcsinált azóta ugyancsak legendává lett Diszpóra (és) művészet képzőművészeti kiállítás gondolata. Kabakov emberként és műveivel a szabadság, az alkotószabadság – elméletinek tűnő – heroikus élő példázata volt. Számomra, az maradt máig. Nem alibinek használja a szabadságot, a nem benne levés könnyű terhét. El kellene lesni. Jó mesterem lehetett volna.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Apropó Kabakov-padlás: Régi pesti zsidónegyed, Király utca: padlás és egy bontás után előkerült 120 éves reklám, 1977 k., 2002, Az első képen a Hild Károly féle Dobler-bazár /1858/ a 16-os számú (Paulai 11-be átvezető) meseszép passzázsában pózolok, ezt barátaimmal, bontás előtti fotótúrával halálba-táncoltattuk. Errefele ez volt az első bontás. Nem gondoltuk akkor, hogy a területet karakterét a 2002-es „Világörökség védőzónává” minősítése után fogja elpusztítani az ingatlanspekuláció. Ami ellen civimozgalmat is kell indítanunk Óvás! Egyesület néven, és hogy a nemzetközi összefogás is kevés lesz. A kudarcról szól a 2002-es fotó.