A Fényes Adolf teremben rendezett kaposvári látványtervek katalógusa címlapján a 82-es Belgrádi BITEF összes fődíját elnyert, 10 éven át műsoron maradt, Európát bejárt Marat / Sade előadás barrikádjelenetének képével. A másik a Novi Sad-i Szcenográfiai Triennále katalógusa, ahol Szakács Györgyivel Ezüst díjat nyertűnk, többek közt a Marat-val. Végül 15 évre rá, a 96-os Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott Elisabeth, műsorfüzete. Ez az előadás is vagy 16 éve műsoron van. Szikorával szólva: már egy új, „Másvilágban”.
Gerold László a Marat / Sade lelkes méltatása után így összegezte a fesztiválsikert: „Ács János kaposvári rendezése és a társulat teljesítménye a XVI. BITEF legemlékezetesebb színházi élménye volt, ahogy a kritika – helyenként fanyalgó értetlenkedés ellenére is – egyöntetűen volt kénytelen megállapítani.” (Gerold L., in Híd / Kritikai szemle. Újvidék, 48./1328-35. o.) Az ország mégse tudott örülni a nagy sikernek, nem is hagyták, hogy tudjon róla. A szakma meg az alkotó szabadság diadalünnepe helyett belerondított saját fészkébe. Itthon egyre dermesztőbb közeg vett körül. Naivan, önvizsgálatot tartva próbáltam belátni, hátha tényleg valamit nem jól csinálok. Nem fogtam fel, hogy a lázadó / újító teljesítményét nem munkája, hanem helyzete szerint méltányolják / negligálják.
A felvillantott felszabadult belgrádi-újvidéki kritikában megjelenő fordulat – hozzánk képest akkor Jugoszlávia nyitott ország volt – lassan a magyar ítészeket is arra ösztönözte, kíséreljék meg saját olvasatukat az írott sajtóban is érvényesíteni. Akkor rémálmomban se gondoltam, hogy egy ilyen világsiker hazai fogadtatása mennyire manipulált. Ma a töredékes híradások alapján – pl. Gervai András vagy Szőnyei Tamás írásai – sejthető, milyen volt a III/III. Főcsoportfőnökség, ún. belső reakció, az ideológiai fellazítás elhárításával foglalkozó ténykedése. Az intenzitás ereje és a büntetések láttán, elszorul a torkom. Ezért nem is idéztem az egykorú magyar sajtó se fanyalgó, se pozitív visszhangját. Nem hiteles. Sokszor tapasztaltam, hogy a szakma, a tán irígy kollégák azt a figyelmet is sokallták, amit kaptunk. És ezt majd sokan leverik, amikor lehet, és akin tehetik. Közeleg is ez az alkalom a sikert követő 83-84-es évadban. Mi a siker? Hasznosságtudat?. Nem pénzben kifejezhető díja is van. Csak azt majd „ők” szabják ki, sunyi módon, a háttérben.
Hrabal: Bambini di Praga,1981, az új építésű Győri Kisfaludy Színház „szocialista szerzőt” mutat be. D: Rajk László-Pauer Gyula-Erdély Miklós-Bachman Gábor-Harasztÿ István (alsó kép)-Nagy Bálint-Szegő Gy., J: El Kazovszki, R: Szikora János (a képek forrása Szikora "Másvilág" kiállításkatalógusa, Dorottya Galéria, 1989). 1981-ben a rendezőt kirugták, több tervezőt részleges szilenciummal (a fővárosi színházi munkáik letiltásával) büntettek. Esetemben az Építészeti Tendenciákat, az Építészeti ösztöntesztet – Méreivel tetézve, és főként a Marat / Sade elsöprő sikerét súlyosbító körülményként értékelte a „kultúrpolitika”.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
A külföldön hamarosan elismert Kaposvár látványtervezőjeként, budapesti botrány-kiállítóként, avantgárd „jó cserkészeként”, még 1981 végén a Marat-val egyidőben meghívott a nemrég épült győri Kisfaludy Színház. Hetedmagammal, Hrabal: Bambini di Praga szívfájdító humorú regénye színpadi adaptációjához tervezőként (díszlet: Rajk László-Pauer Gyula-Erdély Miklós-Bachman Gábor-Harasztÿ István-Szegő György, jelmez: El Kazovszkij, szcenika: Nagy Bálint. Rendező: Szikora János). A háború óta új színház nem épült. Csak bontottak. Előtte ilyen nagy látványszínházat itthon nem csináltak. Ekkora színpada honi teátrumnak azóta sincs. Bejátszani, beépíteni ezt máig próbatétel – később lesz módom sokszor ott megpróbálni. Nekünk együtt, már sikerült. Kicsivel előbb Bódy Gábor rendezett itt egy legendás, de „bukásra ítélt” Hamlet előadást, Bachman Gábor műanyag habból agyterep-Helsingőrt tervezett a hatalmas forgóra. Cserhalmi György játszotta a dán királyfit. A zsarnokölő Hamletnek erős politikai olvasata volt akkor. Kádárék nem szerették a művet, különösen nem, benne az egérfogó darabot. Anélkül meg nincs Hamlet. Rossznyelvek szerint a titkos szolgák gyújtották fel a győri Hamlet előadás díszletét. Eloltották, de száraz tény: majdnem leégett az új színházépület.
Ebben a vidám hangulatban Szikora kérte fel addigi tervezőjét, Rajk Lászlót a Bambinire. És Szikora látványban gondolkodó rendező. Ráadásul, „szocialista darab színpadraállításáként”, a minisztérium is pénzzel támogatta, amit a tűzesettől utólag nem lehet teljesen elvonatkoztatni. Ott fenn nem olyan hülyék. Tán mások helyett kompenzáltak. Rajk erre összehívta progresszív művészbarátait, hogy a Hrabal-mű szellemének igen megfelelő „vasúti díszlethez” (egy forgó-korongos rendező pályaudvar) egy-egy képet saját csille-kocsikra téve, más-más tervező találjon ki. A roppant masinéria keretei között fergeteges paródia kerekedett, kísérleti vegyi gépekkel, pszeudo-töltésen bukdácsoló, élő-odaszaró lóval stb. Én egy farce, cirkuszi poént hoztam: „zöld házikóban”, annak csak egy összeomlása után papírajtón átszakadó, WC-én trónoló figura maradt állva. A WC-s ember figuráját magára is vette a hatalom. Maga az előadás megsemmisítő humorral hozta az őrült gépezet – ha akarom, a szocializmus – önfelszámoló, mániákus működését. Ezt a lehetséges olvasatot átérezve lett, aki feljelentse a produkciót. Kevés előadás futhatott le, betiltották. De ezzel nincs vége.
A kultúra illetékes elvtársai (felső vezetői) példát is statuáltak: rendezőnket kirúgták, a tervezőket a kultúrpolitika két évvel az 1984-es, „Nagy Testvér” éve előtt, kollektív büntetéssel sújtotta. Nálam ráadásul súlyosbító körülmény volt, hogy az egy héttel később bemutatott – hamar legendává lett – kaposvári Marat halálát is én terveztem, s még hozzá volt az Építészeti Tendenciák, az Építészeti ösztönteszt… és még egy sárgalapos Álom tervek című kiállításom. A cenzúra – újabb egy héttel a lengyel szükségállapot (1981. december 13.) előtt – még nagylelkű volt (premier: 1981. december 8.). Miután az előadás „spontán módon” a história fintora általi „spét” időzítése a cenzúrát kijátszotta, a gyújtó hatású mű a reformkor színházát idéző sikert aratott. Betiltani az akkori „éles külpolitikai helyzetben” ezt már nem merték, pláne, miután a Belgrádi Világszínházi Fesztivál, a BITEF ’82 összes fődíját is elnyerte… A lengyel szükségállapot bevezetése után az előbb ártalmatlannak ítélt előadás értő olvasatával a közönség még tíz évig műsoron tartotta. Miközben én, a többi Bambini-tervezővel együtt alattomos büntetést kaptam: ún. „részleges szilencium” nevűt, csendben, hogy sokáig nem is tudtunk róla. A lassú szivárogtatás cinikus célja a másként gondolkodók megfélemlítése: sírig tartsd a pofád, „szilencium!”… Újra átéltem a katonaság örök „szívás” légkörét, azt amit Ottlik zseniálisan megírt.
Általános fenyegetés eszközei lettünk. Közben rendezőnket egy évre rá a Vígszínház főrendezőjévé nevezték ki. Nem is értettem: mi akkor az üzenet? Ma már tudom. Hasonlót 50 évvel előbb, 1933-ban a nácik vezettek be. Göring parafrázisával így mondanám: „hogy ki a sikeres, azt mi mondjuk meg”. Másként fogalmazva: „Divide et impera!” Öt, tán hét éve „emelkedő ívű” színházi tervezői pályám 1983-ban hirtelen derékba tört. 1984-re ott álltam, mint Franz Kafka félig ember, félig bogárrá átváltozott hőse. Mi van? A választ csak késve, Pályi András baráti színikritikustól hallottam: az előző évi kritikus-raporton hirdették ki. Az ítélet a vendégtervezésekből a munkaerőmet, a szak- és napisajtós színi recenziókból a nevemet is kizárta. A kollektív büntetést az ugyancsak nem éppen szabad színikritikusok „évi rendes eligazításán”, zárt körben hirdették ki – erről minket, elítélteket, „elfelejtettek” értesíteni.
Csend. Csak annyit észleltem, hogy egyre fagyosabb körülöttem a levegő. A Vígszínház akkori kinevezett, talán megbízott vezetője, legendás rendező-személyiség, Horvai István egy már futó vígszínházi munkám (Kiss Irén: Csontváry, r.: Valló Péter, főszereplők: Szakácsi Sándor, Kútvölgyi Erzsébet) színpadi próbájáról hívatott a Víg patinás igazgatói irodájába. Jártam itt hét éve, akkor Várkonyi Zoltán nem vett fel szcenikusnak. Szorongó érzés fog el arrafelé ma is: az igen szimpatikus Horvai halkított hangon – poloskát sejtő paranoid gesztusa a kor sajátja, jelentése: „a Nagy Testvér figyel” – jelezte, letagadja, amit most mondani fog: telefonáltak a pártközpontból, hogy én nem tervezhetek náluk díszletet. Több információra pláne nincs felhatalmazva. Slusz-pász, kibukdácsoltam megint a Vígből. Azóta se hívtak. Nem kellene, hogy tehetségemet(?) túlbecsülve futó kárpótlásként itt dolgozzak, de talán egy jeles napon lehetett volna rebegni a Vígszínház agg szelleme nevében egy párdont. Bocs’ mi nem tehettünk mást, parancsra tettük... A mai társulat egy része épp akkortájt született. Gondolom, ha elmesélném nekik, azt se tudnák, miről beszélek. És egyáltalán, ki a f..sz az az Alíz?
A lengyelekkel, a „kvázi lenngyel” kaposváriakkal (a Marat forradalmáraival), a győri Bambini-s csapattal, s köztük az eltiltott tervezőkkel is szimpatizáló Pályi azt is mondta, nem erről az egy vígszínházi munkámról lehet szó: „részleges” azt jelenti, munkahelyemen, Kaposváron, esetleg más vidéki helyen még dolgozhatok – de benne a fenyegetés is: lehet, hogy majd ott se. (Rendészeti gyakorlat volt a fővárosból való kitiltás, a kitelepítés nem osztályra, de személyre szabott változata. Ennek újszerű módja lehetett a fővárosi szakmai kitiltás. Ügyes, mondta erre elismeréssel egy régi viccben a kárvallott). Ez a szűkítés évi 3-5 hónapnyi elfoglaltságot, így jó félévnyi szellemi üresjáratot jelentett. Akkorra a kislányunk egyéves. Mamájával, színésznő társammal, Czakó Klárával egy lakótelepi színészlakásban élünk. Hogyan fogom itt lekötni magam elfoglaltság nélkül, hogyan élünk meg vendégtervezések nélkül? Mihez kezdek magammal? Nem rég e korszak jeles képzőművésze, Maurer Dóra a „Szűkített életmű” címet adt tárlatának. Ügyes összefoglaló cím. Becsülöm az ötletét. Az ominózus vígszínházi ősbemutató már baljós jellel indult. Gerlóczyhoz, a nagy Csontváry-gyüjtőhöz kellett időre felérnem Kaposvárról, a rendezővel és az írónővel közös képnézésre. A céltól 150 m-re, a rakpartról sárgában felhajtva picit meglökött a 2-es villamos. Rémes találkozás volt, de végül is szerencsés. Még az autó is túlélte, csepegett az eső, így nem tapadt az út. Még e télen Gerle Jánossal, Győrből Kaposvárra hajtva, a csonttá fagyott igali lejtőn dugóhúzóban elrepültünk. Hajunk szála se görbült, annyira jeges volt az árokpart, siklottunk a kocsi oldalán. Babarczy látta, nincs baj, nevetett: „a kocsi azért van, hogy összetörjük”. Most is igaza volt. Mint mindig. Jánossal máig megünnepeljük december 18-i (új) születésnapunkat. (János 2012 december 4-én meghalt, az ünnepség két hét múlva elmaradt.) Sok-sok utazás következett, csakis vidéki munkák, fel-le, fel-le. És ennek megfelelően a szűkített életmű is, de ezt akkor nem tudtam felfogni, nem írtam épp tesz-vesz albumot. Az elvtársaknak, ha lenne emberi arcuk, s fülük erre, mondhatnám: sem ezek előtt, sem utána nem volt balesetem. De e gikszerek nem is a drillből direkt jöttek. Kinek a kontójára írjam? Csak a sajátoméra. „Ők” csak csavarok a gépezetben. Sokat gondolok azóta Horvaira, kicsit együttérzek vele – ismert szindróma. Hogy a stáb nem állt ki mellettem? Félre is vezethették őket.
Úgy döntöttünk, hogy Klári és Dóri lányom csak azért is felköltöznek Pestre, de a lakást Kaposváron se adjuk fel. Ingázó család lettünk. A sok autózás mellé, lázadó dacból (is) kétévnyi, szociografikus tapasztalatokban (is) bővelkedő magántaxizást vállaltam: „majd én megmutatom, hogy mint felelős családapa, két kézzel is megkeresem a betevőt”. Apám egyik, akkor már Amerikába vándorolt jóbarátja taxisofőr volt. „Szürke” volt a beceneve, mint a néhai taxivállalatnak. Talán ezért, talán nem, de nem kritizálta ezt a munkát. Annak idején a színházi tevékenykedést választó döntésemet kevéssé értékelte. Általában adtam a véleményére. Klári később kapott szerepeket az Irodalmi Színpadon (ma Radnóti), de keveset játszott, így varrni is kezdett. Anyám segítségével Bécsben vettünk egy komoly varrógépet. A ma világhírű filmes barát, Forgács Péter felesége adott neki munkát. Még lányom születése előtt elcseréltük a saját tervezésű-építésű balatoni présház-nyaralót egy lakásra. Máig fáj, de a szőlő és Kaposvár együtt sok volt. Apám 75 felé már egyre kevésbé borászkodott, ő átment az új lakásba, mi meg maradtunk a Vas utcában. A valaha innét kirostált Klárinak „csúnya” Főiskola fölé, a mini szoba-hallba. Ebben a házban élt két néném, sokat segítettek.
Akkor még csak pár éve volt lehetséges az úrvezetői engedélyt „személyszállító kisiparosként” is használni. A várost, utcán kóborló 10 éves srácként már úgy ismertem, akár a tenyerem. PÁV2 nevű pálya-alkalmassági vizsgát kellett tegyek. Egy kolléganő húga tette elém a Szondi-tesztet. Szép, dupla szinkronicitás: a kaposvári szál és a sorselemző Szondi. A saját sors fordulóján. Ifjú apaként bizakodtam. Szükségünk volt erre a színházi fizetéshez képest jó – a borravalóval: szép – keresetre. Akkorra sok volt már a fóka, taxaméteres idők járták, nem olyan „bombaüzlet” ez. De érdekes: az utasok java akkor száll taxiba, ha bajban van: feszültségét oldandó, beszélni kezd. Meséikből sok akkor jellegzetes, általános társadalmi gondra, emberi sorsra kaptam rálátást. Úgy gondoltam, megírok a „interjúkból” egy kötetnyit. Nem szociográfiának, tán a Szondi-faktorok 6x8, a zodiákus szimbólumok 12, a tarot 21 tételének rendjébe szedve – ez már részletkérdés. Lassan kiderült, hogy csupán néhány esendő sors-alapesetet, pár sémát variál az élet. Borges tétele látszott igazolódni: „tán az emberiség története csupán egyetlen metafora.” Írói lelkesedésem fogyott. Éjjel fáradtan hazaérve kellett lejegyezni, miket meséltek aznap. Míg friss. Néhányan tanácsolták, vegyem magnóra a beszélégetéseket. Ezt ajánlja 20 év múlva majd fiatal ügyvédnőm is, amikor munkaügyi keresetemben az alperes hazudós intézményvezetőjével folytatott egyezkedést szó szerint a t. Bíróság elé szeretné tárni. Egyik esetben sem tartom elfogadhatónak a rejtett – a másik számára kiszolgáltatottsággal járó – technikát. Mindkétszer inkább pályát változtatok… A kárhozattól megmentik lelkemet a kihívások.
Beugrik azért pár – ki tudja, miért – emlékezetes taxis-szöveg. Például egy erősen ittas „belügyes” utas így dicsekedett fogyasztása volumenével: „azért bírom jól, mert a piához soha nem iszom szénsavas italt. Ha ezt tenném, úgy működnék, mint a szódásüveg, amiben folyamatosan kering a szénsav. Az keverné gyomromban a hatóanyagot, s így új meg új alkoholmolekulák – érintkezve a belső burkolatokkal – lépnének a vérembe, és bizony, akkor berúgnék…”. Egy másik, kevésbé intelligens úr két hölggyel szállt be az Oktogon sarkán. Ki volt ragasztva a műszerfalamra: „Köszönöm, hogy nem gyújtott rá”. 20 m után, a tér északnyugati szervizútján fordulok Budának, utasom leállítja a kocsit, kiparancsolja nőit és kiabál: „ő ilyen szofisztikált pszichológussal nem utazik”. Nem tudom, a körszakállamra, vagy a „köszönöm” formulára célzott.
Közben Freud, Ferenczi, Jung és a már svájci Szondi kötetei röhögve feszengtek a polcaimon. Egy szintén svájci építész utas porcelánhamisító-kézifestő barátnőit hozta Herendre jutalomútra. Frey Krisztián, az emigráns festő ekkor Svájcban volt taxisofőr. Nekünk találták volna ki e munka klímáját? Mazochistaként látom így? Vagy inkább keménnyé tett?
Volt néhány éjszakai színházi utasom is: Margittai, Csomós, Benedek, Hegedűs D. jutnak most eszembe. Zavarukban, tán tapintatból, vagy sem, de nem ismertek rám. Nem is vagyok egy „arc”, a fémkeretes szemüvegemmel. Igaz pár év múlva – már egy másik színházi család friss tagjaként – unokasógornőm és férje „őszintén meglepve” nyugtázták, „Jé, Te voltál a Marat stb. tervezője?”. Ők a Nemzeti Színház művészeként – szemlátomást, és rátartian az igazi, a „másik világban” – tudatosan nem vettek tudomást a kaposváriak akkor egyre inkább „bezzeg” színházi munkásságáról. A kritika addigra lassan, de egyre határozottabban odafigyelt az egyre „merészebb” rendszerváltó sajtóban. Fájt ez a budapesti színháziak jelentős részének. Ezért, vagy se: G. Anna és férje, Dönci, sem akkor sem utólag se pótolták információ-hiányukat. Akkor sem, amikor „innét”, a túlról valaki épp rokonukká lett. „Kaposvár” dunsztosüvegében tartanak, mint fura alakot. És sokan mások, Pesten, hasonlóképp. Nekem, „messziről jött” túlérzékeny Mizantróp-kollégának meg ez fájt egy picit. Bizarr volt az is, amikor az Üllői úton – ferihegyi fuvarban – nevetve átkiabált egy minket előző kaposvári kollégám, a Bezerédi Zoli. Kedvesen csinálta.
Amilyen nebábcsvirág voltam: durva viccnek éltem meg. Pedig Bezerédi az épp lefutott moszkvai – szintúgy fantasztikus – vendégjátékon vodkás szobatársamként is beleláthatott a „letiltás” lelki nyomorúságába. Apropó „előzés”, akkor már egy végzett Babarczy-osztályból Kaposvárra szerződött fiatal csapat lett a színész első vonal. Tehetségesek voltak, s helyt is álltak rendesen. Zoli is – többek között a Marat halálában. A moszkvai előadás utáni, a Művész Szövetség klubjában tartott délelőtti beszélgetésen Belgrádi vagy Nancy elemzéseinél is felkészültebb, még őszintébb, a magyar, a lengyel, a csehszlovák aktuális belpolitikát mélyen értő színházi referenseket hallhattunk. Egyszerre halálkomoly, vicces és felemelő: a klub nagytekintélyű (politikai) vezetője, fehér bohócként – óvódásként kezelve, gügyögve – szólította beszámolóra, játszva szeppent csapata imponáló tudású lektorait.
Közben Spiró télikabátját ellopták, -25 Cº volt. A kommunizmus építésének szent ügye kabátlopásba keveredett… Miért komor emlék ez? Több oka is van: ugyanakkor az elit Hotel Rosszija lakóiként november 7.-e előestéjén kisétálva láttuk, hogy Csernyenko KGB-s kommandósai a Vörös tér másnapi rákészülésként plombálják a csatornafedlapokat (a Nyomorultak rendőr-trükkje valahogy passzol a keleti blokk színházelemző referenseinek szabadszájúságához). S szomorú, hogy mindezt politikai büntetésemből lett taxis emlékeim apropóján, tehetséges kollégám „előzéséről” jut eszembe. De nem érdemes meghatódni, elég, ha nekem szomorú.
A másik emlék, még inkább tragikus valóság. Halott is van benne. A Ljubimov féle Hamlet óta vágytam a Taganka színházátnak előadását in situ is látni. Többen is mentünk, már új házukban játszottak: „nálunk a művészet mindenek felett támogatott”. Kedvesen, de csak állóhelyekkel fogadtak. Teli volt a hely minden este. A Csendesek a hajnalok, másnap a Mester és Margarita ment. Mindkettő elemi erejű, a másodikban frenetikusra sikerült a nagy ingaórás látvány is. Utána kábán, de a csontig ható éjszakai hidegben, épp az elől futva nyomulnánk le a Taganka téri metróba. Első este csődület állított meg: egy megfagyni készülő ember fekve agonizált a lejárónál. Másnap este is ott feküdt, de már nem élt. Közönyösen mentek el mellette. Sem élve, sem holtában nem volt, aki gondoskodna róla: „nekünk a legfontosabb: az ember” – hangzott a másik szép jelszó. 1984-et írunk. Itthon felkavartan meséltem ezt (is) Apámnak, s kommentáltam: nincs a szovjetnek, öt éve se már. Azt válaszolta: „hülye vagy, fiam”.
Volt egy másik, jellegzetesen ellentmondó, felemelő-nyomasztó élményem is akkor Moszkvában. Az alternatív művészettörténész, Körner Éva ajánlására fogadott Ilja Kabakov, a világhírű másképp gondolkodó „szockult” képzőművész. Közel dolgozott a Bulgakov által megénekelt Patrarsije Prudi (itt történt a Mester és Margarita villamosbalesete) minket vendégül látó színházához. Telefonáltam, mondja: „Jó, hát jöjjek”. Fiatalember várt a kapuban, hátsó lépcsőkön, tűzszakasz-határokon, vas padlás kapukon vezetett el egy bérház hatalmas üres fedélszékébe. Az „öreg” (50 körül jár) várt a „műtermében”. Egy-két kopott bútor, óriási vászonképek. Romantikus hely. Felvonulásokról ismert propaganda transzparensek – rafinált, kegyetlenül rideg – másai. Kivinni nem is lehet innen őket, kicsi az ajtó. Nincs is hova (ma igen sokat érnek). Lapozhatom kis képregényeit, pl. egy megszemélyesített alma megható történetét (működik itt egy üldözött civil mozgalom Jabloko néven, erről is szól a mű – már rosszul beszéltem a 10 évig tanult nyelvet). Ilja aztán emigrációba kényszerült, és találkoztunk a Velencei Biennálén, vagy Bécsben, a 90 körül, a MAK életmű-kiállítása vernisszázsán. Kérdésemre akkor így felelt: „Hát hogy lennék? Milyen lehet egy Berlinben élő, amerikai állampolgár, orosz zsidó művésznek – bárhol?” Tudom, hogy ekkor fogant meg az 1997-ben majd a budapesti Zsidó Múzeumban Thury Leventével és Turán Róberttel együtt megcsinált azóta ugyancsak legendává lett Diszpóra (és) művészet képzőművészeti kiállítás gondolata. Kabakov emberként és műveivel a szabadság, az alkotószabadság – elméletinek tűnő – heroikus élő példázata volt. Számomra, az maradt máig. Nem alibinek használja a szabadságot, a nem benne levés könnyű terhét. El kellene lesni. Jó mesterem lehetett volna.
_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
Apropó Kabakov-padlás: Régi pesti zsidónegyed, Király utca: padlás és egy bontás után előkerült 120 éves reklám, 1977 k., 2002, Az első képen a Hild Károly féle Dobler-bazár /1858/ a 16-os számú (Paulai 11-be átvezető) meseszép passzázsában pózolok, ezt barátaimmal, bontás előtti fotótúrával halálba-táncoltattuk. Errefele ez volt az első bontás. Nem gondoltuk akkor, hogy a területet karakterét a 2002-es „Világörökség védőzónává” minősítése után fogja elpusztítani az ingatlanspekuláció. Ami ellen civimozgalmat is kell indítanunk Óvás! Egyesület néven, és hogy a nemzetközi összefogás is kevés lesz. A kudarcról szól a 2002-es fotó.
............................................
